Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Téli mese

2013.04.08

 

 


 

December. Kora este.

 

Dermesztő hideg van. A friss porhóban apró gyereklábnyomok futnak egy feketére fagyott jegű tó felé. Legalább három pár... A rögtön hulló utánpótlás-hópelyhek elfedik az imént taposott kis ösvényeket. A jégen még nem áll meg a hó – csúszós; csendben figyelmeztető maradt: veszélyes. A gyerekeknek ezt senki sem mondta. De ha mondta volna is, úgysem törődtek volna vele. Hóesés, befagyott tó, fehér táj. Innentől egy gyermeket sem állíthat meg semmiféle szülői parancs, ők úgyis a hóban akarnak fürdeni, a jégen csúszkálni, élvezni bámulni, vizsgálgatni a fehér kis csodákat – a hópelyheket.


 

December. Éjszaka.

 

A lábnyomoknak teljesen nyoma veszett, ahogy a gyerekeknek is. Koromsötétben, sípoló szélben hat felnőtt keres néhány gyereket. Elemlámpákkal és kiabálva a nevüket. Senki nem felel. Csak a szél borzolja a megmaradt havat, néha élesen belevágva a szülők arcába.


 

A gyermekeknek már jó. Néhány perc után forrónak érezték a beszakadt jég alatt fagyos vizet. Az első szinte rögtön megfulladt – nem is kiáltott. A másik csak percek múlva vette észre, odarohant segíteni. Már túl későn. De a vékony hártyajég alatta is megadta magát. Ő kiáltott. A másik kettő érte ment, hogy kihúzza. Egyikük nem tudott úszni, másikuk egy gyenge kislány volt. Belecsúsztak az egyenetlen szélű lékbe. Néhány kétségbeesett karcsapás és kárbaveszett bugyborékoló sikoltás-kísérlet után a tüdejük megtelt vízzel, a ruhájuk átázott, elkezdtek süllyedni. A tó fenekére érve egymás mellé sodorta őket a saját maguk által keltett apró hullámcsapat. Mintha csak aludni tették volna le őket. Békések voltak... és hidegek.



 

A télen eltűnt négy gyerek. A tó túl mély, hogy búvárokkal végigkutassák. A szülők érzik, hogy ott vannak, mégis tehetetlenek. A hatóságok nem tehetnek semmit. Legalábbis ezt mondják. Sohasem tesznek semmit. Mindig ezt mondják. Sohasem... Mindig valami akadályba ütközik, hogy néhány gyermek érdekében – akik már valószínűleg a bejelentés pillanatában is halottak voltak –, veszélyeztessenek több felnőtt életet. Nem éri meg. A tó körül egy nagyváros terül el. Néhány kis holttest nem ér meg ennyi fáradtságot. Ezt legalábbis (kimondatlanul) tudják.



 

Május. Délután.

A lágyan fújdogáló langymeleg szellő kisodor a tó partjára egy megtépázott, bundás gyermekkabátot. Egy kutya kirángatja és büszkén a gazdája elé cipeli. A nő kikapja az állat szájából a ruhadarabot felsikít és elájul. A férfi méterekkel távolabb áll, nem látja a kabátkát, a nőhöz rohan. A kutya szagolgatja a nőt, orrával bökdösi az arcát – nem érti, mi történt. A férfi az ölébe fekteti a nő fejét, pofozgatni kezdi és a nevén szólongatja. Aztán meglátja a kabátot. Arrébbparancsolja a kutyát, az engedelmeskedik. A férfi szeme könnybe lábad, magához szorítja a ruhát. Közben magához tér a nő is. A férfihoz bújik, az átkarolja – zokogni kezdenek. 

 

 

 

Lil Kyle

2013.04.08.